szegedi csanad jobbik orszagosKár lenne tagadni azokat a – sokszor több száz, vagy éppenséggel több ezer éves – sztereotípiákat, amelyek a kollektív tudatban országok népeihez, vagy országon belüli népcsoportokhoz rendeződnek.

Példának okáért a skótok fösvények, a görögök lusták, az angol nők rondák, a tótok buták, a svábok munkamániásak, a zsidók pedig hazudnak, és mindenük a pénz. Önnön magát természetesen minden nép egy kicsit előrébb valónak tartja, s ez így is van rendjén.
Tehát mi, magyarok dolgosak vagyunk, a magyar vendégszeretet legendás, a magyar nők a világon a legszebbek, és még sorolhatnám.
Hogy igazak-e ezek a kijelentések?
Ezt mindenki maga döntse el. Mint ahogy az is mindenkinek egyéni belátására bízom, mi a teendő abban az esetben, amikor valaki a Legvadabb Magyarból, a Rovásos Helységnévtáblák Kizárólagos Magyarországi Forgalmazójából egy csapásra előbőrét rabbival levágató, ortodox zsidó válik.


ÖREGEKKEL SUTTOGÓ

Szegedi 1999-től 2002-ig erdélyi, s leginkább székelyföldi buszos utak, úgynevezett csalámbozások szervezésében segédkezett. Ez az üzlet pénzt is, barátokat is hozott a konyhára. Volt azonban egy gond. Csanádnak az Isten (v.ö. Jahve) pénze sem volt elég. Jól élt, nagy lábon élt, sokat költött, s pénzen vett barátait is itatni-etetni kellett. Szóval nemhogy meggazdagodott volna, de egyenesen adósságokba kezdte verni magát. Helyzete kilátástalanná vált, álmatlanság, szorongás gyötörte. Akkoriban egy barátom barátjánál húzta meg magát. S ebben a szánalom-albérletben egyik nap meglátogatta őt álmában egy nagyszakállú, ősz öregember. Aki a fülébe súgta az elfeledett, ősi magyar neveket. Bocsánat, de ezt nem én állítom. Erre az álombéli ihletett állapotra Csanád emlékszik, s csak úgy magamtól teszem hozzá, hogy ez időben kábé akkor lehetett, amikor Pataky Attilát negyedszer, vagy ötödször rabolták el az ufók. No, a fülbe suttogott nevekből egy könyv született, melynek címe: „Magyar eredetű keresztnevek teljes tára – Több, mint 8400 ősi magyar eredetű név”. Hogy a dús szakállú agg fazon ki volt, az a későbbit történések ismeretében erősen vitatható. De sanszos, hogy nem a Magyarok Istene. Sokkal inkább Ábrahám, Izsák, Jákob, vagy egyenesen Mózes. Ez már csak azért is tragikomikus, mert akkortájt még a mainál is felfokozottabban működött a szittya biznisz. Vettek a népek mindent, amiről az hírlett, hogy ősi, autentikus és magyar. A könyv is szépen fogyott. S hogy 2002-től egészen mostanáig hányan nevezték el a Csanád által szundi közben behaluzott „ősi magyar nevek” valamelyikéről gyermeküket, azt csak az Isten tudja. Vagy Ábrahám. Esetleg Izsák, Jákob, illetve Mózes.
De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy a könyv bevételeiből meg tudta alapítani 2003-ban a Csalámbozó Magyar Kört.

CSALÁMBOZÓ MAGYAROK

Amikor még magyar volt, Szegedi szívén viselte az erdélyi magyarokat. Igaz, jobbára olyan módon, ahogyan a juhos gazda a nyájat. Megbocsásson nekem ezért a blőd hasonlatért minden erdélyi magyar. De az igazságon nemigen van mit szépíteni. Csanádnak az erdélyi magyarok csupán bevételforrást, jobban mondva a bevételforrás biztosítását jelentették. Ugyanis a korábbi csalámbozást némileg átalakította, ha úgy tetszik, profitorientálttá tette. A „fedősztori” továbbra is az volt, hogy elfogadható összegért minél több csonkahoni magyarnak megmutassa Erdélyt. Hogy miként történt ez az újfajta csalámbozás, annak szemléltetésére álljon itt egy levél, melyet a cikk első részének megjelenése előtti napon kaptam:

„Szia! Most ugrott elém, hogy készülsz írni. Én is várom. Biztosan tudod, és lehet, nem fogod használni, de Szegediék a legpatkányabb módon művelték a Csalámbozást. Két busszal hordták az embereket Erdélybe. 2006-ban 60 ezer volt egy főnek az út. Ez 80 emberre kivetítve barátok között is 4,8 milla... kettő busz, egy alkalommal. És Erdélyben egy közepes szállás tudjuk mennyi. Ők sosem béreltek szállást, mindig becsületes Székely családoknál helyezték el az embereket, g@cisokat kerestek. Évente többször szerveztek utakat, nem csak a csíksomlyói búcsú idején. Onnan tudom, hogy mi is buszos túrákat szerveztünk és mindig találkoztunk velük. Mi mindig a Bujdosó panzióban szálltunk meg a Kisküküllőnél, Bucsin tetőn. Ha érdekesnek találod, használd fel. A Kurucon a mai napig megtalálható, ha beírod, hogy Csalámbozás. Ugye, ez 2006-2010 közti árazás. Elmondom akkor, hogy mi akkor 32 ezer, tehát a feléből mentünk fejenként busszal, a busz Zalaegerszegről indult, egészen Berettyóújfaluig be lehetett szállni. Ebben az árban benne volt 4 nap szállás, és reggeli-vacsora mindenkinek. Mi valóban azért szerveztük, amit ezek a bunkók le is írtak, hogy minél több ember eljuthasson testvéreihez, hogy hitet adjunk nekik. S nem pénzt kaszálni volt a fő szempont. Ki merem mondani, azért mert kitűzték a székely zászlót a Madarasi Hargitára, ahogyan gyönyörűen leírták, fejenként minimum 20 ezret lehúztak a megtévesztett hazafiaktól. Okádok tőlük. Akkor is okádtam.”

http://alfahir.hu

Na. Hát így történt Csanád olvasatában a csalámbozás. Útiköltség az átlag duplája, ellenben se reggeli, se vacsora. A szállás pedig családoknál, nem panzióban. Majd a székely családok etetik a vendéget, ha akarják. Hargitára is ki lehet ám tűzni a zászlót. Okosba, számla nélkül, 20 rugóért. Ezek a dolgok pedig azért érdekesek, mert jobbikos, és pláne EP-s képviselő korára az itt megszerzett rutinból Csanád nem keveset profitált. De erről majd később.

BIZNISZPÁRTI KARRIER

turulbolt.JPG

Szabó Gábor pártigazgató és Szegedi Csanád közös cége

Szegedi karrierjének hatágú csillaga fénysebességgel emelkedett 2003-as belépésével. A Jobbikban az elnöki szék kivételével gyakorlatilag mindent elért, amit el lehetett érni. Gárda-alapítótól az alelnökségig, Borsodi Atyaistenségtől a brüsszeli képviselőségig. Ezeket nem is részletezem, mindenki számára bőséges adathalmaz áll rendelkezésre a neten. Ami azonban érdekes, hogy miként szőtte át testvérével, Szegedi Mártonnal, és sameszával, Egyed Zsolttal együtt hat és félmillió szállal Borsodot.

Amikor először megválasztották megyei elnöknek, nagyon jól tudta, hogy pozícióját csak úgy tudja megtartani, ha mindenhová a saját embereit ülteti. Persze ez nem ment egyszerűen. Pláne, mert közbejött a Gárda alapítása. Nem tudom, mennyire lenne profán részemről, ha a Gárdát Csanád fejős tehenének nevezném, de bizony az is volt. Hogy miért? Nos, kezdjük azzal, hogy Csanád időközben alapított néhány céget. És nem is akárkikkel. Vona-Szabó Krisztinától kezdve Szabó Gáboron át a jó ég tudja kiig még. Szóval, amíg odahaza, Borsodban a Bors Vezér című lapot nyomatta, s az ingyenesnek szánt kiadványt pénzért árultatta (természetesen fizetség nélkül) vállalkozó kedvű szimpatizánsokkal, addig a Turul boltokban a levédetett Gárda-szimbólumos tárgyakkal üzletelgetett. Bögre+oroszlán? Legyen 1500! Gárda-pajzsos toll? A hülyének is megér 500-at. És persze a Gárda-egyenruhák. Az első 56 kivételével az utána következő 600-nak… Egy alföldi varrodában fillérekért levarratva, majd a gárdistáknak súlyos ezrekért adva. Fontos megjegyezni, hogy a turulos értékesítésekből a Gárdának jogdíjat ígért. Na, ez a jogdíj soha, de soha nem érkezett meg. Hát így dübörgött a szekér szépen, lassan, de biztosan. A jobbikos főurak a pesti panelekből budai Lotz társasházakba, vagy Pest agglomerációs körzetén belüli, hatalmas villákba költöztek. Ami, valljuk be, nem rossz teljesítmény, ha azt vesszük, hogy az ilyen dolgokkal a pártok általában megvárják a kormányra kerülést.

2006 fordulópontot jelentett Csanád karrierjében. Országos alelnökké választották. Borsodot azonban nem hagyhatta, hiszen akkorra már öccsével, Mártonnal, illetve sábesz gójával, Egyeddel komoly üzleteket futtattak. Kiharcolta hát, hogy a borsodi elnök továbbra is ő maradjon. Na, jó, ez a kiharcolás nem teljesen fedi a valóságot. Használjuk inkább az „Ongai Modell” kifejezést.
Az Ongai Modell a következő volt: ha valamely alapszervezetbe olyan elnököt választanak, aki nem Csanád embere, akkor vagy ő, vagy Egyed Zsolt, vagy Szegedi Márton leutazik, és addig szavaztatja a tagságot, amíg az nem lesz az elnök, akit ők akarnak. Ongán egészen pontosan három szavazás után szállt fel a fehér füst. De meg is lett az eredménye. Miután Csanád ezt közel 30 alapszervezettel csinálta végig, a megyei tisztújításon Kim Dzsongilt megszégyenítő szavazatszámmal nyert. A küldöttek állva tapsolták meg, amikor mandátumát átvette. Tudjuk, milyen ez. Mint, amikor Vona Gábort egy jelöltből mindig újraválasztják. Azt tehát, amit a jobbikosok Orbán Viktor kapcsán a fideszeseken kifogásolnak, ugyanúgy művelték, és művelik ők maguk is, mind a mai napig.

szegedi vona
SOK-SOK SÁRGA CSILLAG

2009-ben a Szerencse istenasszonya az eddigieknél is szélesebb mosolyát villantotta Csanádra: felkerült az EU-listára. Igaz, olyan helyre, ahonnan senki nem remélt bejutást. S mivel ő is azok közé tartozott, akik reménytelennek tartották a dolgot, bátran ígérhette meg becsületszóra Szima Juditnak, hogy amennyiben bejut, átadja neki a mandátumát. Csakhogy történt egy sajnálatos eset. Bejutott. És túl sok volt a pénz, ami ezzel járt. Ezt nem engedhette át Szima Juditnak. Így a szimpatizánsok felé azt kommunikálta (a megértő elnökség egyöntetű bólogatása kíséretében), hogy az EP-ben nagyon jól fog mutatni egy gárdamellényes Jobbik alelnök.
Azonban az uniós képviselői mandátuma megszerzésekor le kellett mondania megyei tisztségéről. Befolyása a hazai pályán ismét csak csökkenni látszott. Márpedig ennek megtartására óriási szüksége volt, ugyanis komoly tervei voltak a Brüsszelben keresett pénzzel. Ezért egyszerre két fronton támadott: megyei pártvezetési, és megyei közgyűlési szinten.
2010 őszén megalakult Borsodban a Megyei Közgyűlés, amelybe 7 jobbikos képviselő jutott be. A 7 képviselő összeült, és megállapodtak abban, hogy a frakcióvezető a köztiszteletben álló Holczman László lesz. Amikor Csanád fülébe jutott, hogy nem az ő embere, Miklós Árpád lett a frakcióvezető, hanem a Bors vezérben „firkálgató” Holczman, nyomban beindult a gőzhenger. Fenyegetésekkel, brüsszeli kirándulások beígérésével, kisebb-nagyobb pénzösszegekkel, s végül az adu-ásszal, miszerint „az országos elnökség Árpit akarja”, csak sikerült Miklós Árpádot a kívánt pozícióba juttatni. S hogy miként nézett ki akkoriban a hatalmi piramis, annak szemléltetésére álljon itt egy cikk a Barikád internetes kiadásának 2010, november 27-i számából:

„A VALÓDI ELSZÁMOLTATÁSÉRT TÜNTET A JOBBIK MISKOLCON

A Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei és miskolci frakciója és megyei alapszervezetei demonstrációt tartanak a megyeszékhelyen az elmúlt 8 év politikusbűnözőinek elszámoltatásáért.
Beszédet mond Vona Gábor, a Jobbik elnöke, Egyed Zsolt országgyűlési képviselő, a Jobbik megyei elnöke, Szegedi Márton, a Jobbik miskolci elnöke és önkormányzati képviselője, és Miklós Árpád, a Jobbik megyei frakcióvezetője.
Várunk minden magyar állampolgárt, aki úgy gondolja, hogy nem úszhatják meg az elszámoltatást és börtönt az elmúlt nyolc év korrupt és adófizető forintokat tolvajló politikusbűnözői.
A demonstráció december 7-én, 18 órakor kezdődik a miskolci Centrum Áruház előtti szökőkútnál.”
(Forrás: barikad. hu)

Vegyük csak tüzetesen szemügyre a dolgokat! Az országos elnök Csanád üzlettársának, Vona-Szabó Krisztinának a férje. A borsodi országgyűlési képviselő, és egyben az utód a megyei elnöki székben, Csanád jobb keze. A miskolci elnök Csanád öccse. A megyei frakcióvezető pedig Csanád embere, Miklós Árpád. Akinél gyorsan jegyezzük meg, hogy ha Csanád nem pozícionálja a beígértek szerint, akkor félő, hogy beszélni kezd. Hogy miről? Nos, ez sem titok. A származásról. Miklós Árpád ugyanis nem más, mint Szegedi keresztapja. Történt ugyanis, hogy Szegedi, az esküvője előtt nem sokkal bevallotta Miklósnak, hogy nincs megkeresztelve. Nyilván ennek mindketten tudták az okát. De ezt nem lehetett ennyiben hagyni. Hát, hiszen hogy nézne ki egy, színlelt értékrendjében, s logójában keresztény párt, ha kiderülne, hogy vezetői közt „ateisták” vannak (talán nem kell magyaráznom az idézőjel szerepét)? Nosza, fogta hát Miklós Árpád Szegedit, meg sem állt vele Erdélyig, s ott gyorsan megkereszteltette. Így Csanád már, mint jó református keresztyén állhatott az oltár színe elé, Isten (v.ö. Jahve) nagyobb dicsőségére, s a haza (whatever) javára.

A fenti cikk azért is érdekes, mert egy olyan tüntetésre invitál, amit EZEK a korrupt politikusbűnözők ellen tartanak. EZEK! De most komolyan! Mit akartak EZEK az MSZP-től, vagy a Fidesztől? Hiszen alig, hogy bejutottak az Országgyűlésbe, már korruptabbak voltak, mint az előző említettek együttvéve. Csak a léptékekben volt különbség, de az is csak azért, mert a Jobbik egyelőre nem kapott népi felhatalmazást a kormányzásra.
Hiába, na. Szép idők voltak azok. Akkoriban például futotta még költségvetési elszámolásra is. Nem úgy, mint mostanság, amikor a miskolci Jobbik lassan már két éve nem tud elszámolni. S mivel így fizetést sem kaphatnak, az anyagi juttatást mindenféle alapítványokon keresztül oldják meg.

Na, de hogy szavamat ne feledjem, Szegedi támadása két fronton történt. Íme, a másik front:

Mivel a megyei elnök Egyed Zsolt volt, így a megyei elnöki székben továbbra is Szegedi Csanád tündökölt, csak épp színeváltozott formában. Így azt bolygatni nem volt érdemes. Ám kellett valami, hogy a borsodiak számára egyértelmű legyen: itt Csanád vezér az úr! Az ötlet amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is lett kivitelezve. A 2010 decemberében tartott megyei választmányon Csanád örökös tiszteletbeli megyei elnöknek választatta magát. Állva tapsoló küldöttek, hatalmas ováció, egetverő öröm, igazi diadalmenet volt ez Szegedi számára. Csupán néhány ember nem örült ennek az egyre szemtelenebbül nyilvánvaló személyi kultusznak. S a néhány ember egyike, nevezetesen Kisgergely András fogta magát, és elment szépen Vonához. Hogy hát elnök úr, ne bassza már meg a kiskutya, ilyen cím nincs a pártban, ilyen egyszerűen nem adható. Tiszteletbeli tag az igen. De megyei elnök? Mire Vona gondolt egyet, elhúzta a száját, s visszavonatta Csanáddal a címet.

Persze ennek meglett a következménye. Hirtelen néhány internetes oldal újra elővette Vona márciusban kiderült nőügyeit. S mire Gáborunk a másik, Szabó nevezetű hathatós segítségével megint sikeresen kimagyarázta magát, egy életre megtanulta, hogy vagy befogja a pofáját Szegedivel kapcsolatban, vagy sose tud a pesti panelből budai Lotz-házba költözni.
Külön érdekessége a történetnek, hogy P. Gy., a férj, nem sokkal a történtek után felhívott engem, s nagyjából a következőket mondta: „Bazmeg, hát agyonbaszom! Hát eljön a házamba, leitat engem, aztán amikor elmegyek aludni, megkúrja az asszonyt a nappaliban? És megúszta tavasszal, és megúszta most is?”. Bevallom: én beszéltem le P. Gy-t arról, hogy fizikai erőszak formájában vegyen elégtételt az elnök úron. Pedig lehet, hogy akkor lett volna a legnagyobb szüksége néhány kijózanító pofonra.

Tehát Vona nem lett P.Gy. sparring partnere, Szegedi meg nem lett a saját pénze ellensége. Ezért újra belefogott régi üzletébe, a csalámbozásba. Csak ezúttal a csonka honiakat nem Erdélybe, hanem Brüsszelbe utaztatta. Azt tudni kell, hogy ez a brüsszeli kirándultatás nem az ő ötlete. Ez az EP-ben bevett gyakorlat. A képviselők szervezhetnek csoportokat a saját hazájukból, akiknek megmutatják az EU döntéshozó intézményét. A képviselő benyújtja az igényét X főre, odautaztatja őket, majd a brüsszeli bürokrata megszámolja, hány fős a csoport, s kifizeti a képviselőnek a fejkvótát. Ezen aztán a képviselő szállást és napi háromszori étkezést biztosít a látogató számára. Valamint az útiköltséget részben, vagy egészben. A csoport tagjai egyébiránt gyakornokokból, gyakornoknak készülőkből, illetve valamely egyetemen társadalomtudományi kurzust hallgatókból tevődnek össze. Elmondom, Morvai Krisztinánál hogyan nézett ez ki. Odaút-visszaút repülővel, fizetve. Hotelben vagy motelben elhelyezés, reggelivel, ebéddel, vacsorával, fizetve. Kirándulás, múzeumnézés, könyvtárbejárás, fizetve. Igen gyakran egy közös kávézás, vagy könnyű ebéd, fizetve. Egyszóval full luxus, teljes ellátás, habzsidőzsi.

No… Csanádnál nem egészen ez volt a helyzet. Oda-visszaút: aki ahogy akarja, de mindenképp saját pénzből. Elszállásolás hostelben, fizetve. Reggeli, ebéd, vacsora, hátizsákban hozott konzervekből, vagy aki ahogyan akarja. Városnézés szabad program, saját zsebből. Na és a transzportonként több ezer euróra rúgó „megtakarítás” szépen Csanád zsebébe vándorolt. Viszont ő legalább nem molesztálta a kiutazó lányokat, mint Béla, aki sosem volt kém. Mondjuk, nem nézem ki Szegediből, bár ki tudja, lehet, hogy megtette volna, ha tudja, hogy az etikai bizottság elnöke neki is elsikálja idehaza a liaisonjait.

A pénz azonban úgy jó, ha fialtatva van. Erre viszont a legjobb a hazai pálya. A Turul dübörgött, vették a jó magyarok az Erdélyben fillérekért varratot, idehaza aranyárban eladott atillákat, bocskaikat, székely népviseleteket, szőtteseket, faragványokat. Szóval Csanád simán magyarította a taiwani pincében iPhone-t összeszerelő ázsiai kisfiú történetét. Adódik a kérdés, hogy az igen nagy műveltséggel, s még annál is nagyobb, fotorealisztikus memóriával bíró Szabó Gábor pártigazgató üzlettárs vajon tudott-e mindezekről? Nyilván nem, hiszen akkor azonnal felemelte volna a szavát határon túli nemzettestvéreink ilyetén történő kizsákmányolása ellen. Így azonban csak kezét emelte fel, hogy a megfelelő kód begépelésével elektronikusan lekérdezze, abban a hónapban épp hány millióval gyarapodott magán-bankszámlája.

Viszont ezek „csak” milliók voltak. A millió meg, nem elég. Csanádnak nem. És különben is. Mennyi az elég, ha pénzről van szó? Semennyi. Így a brüsszeli euróknak komolyabb keltető kellett. Miután egy darabig némi kamat fejében kölcsönöztek egyeseknek (dehogy uzsoráztak!), az így megtriplázott összeget földekbe fektették. A földeket eladták, majd új földeket vettek. Közben B. L. mezőgazdasági pályázatíróval EU-s pályázatokat írattak. Elfogadásukra maga Csanád volt a garancia, tehát a megítélt pályázati pénz visszaosztásakor eléggé tetemes összeg landolt a Szegedi testvérek zsebében. Akinek pedig sok pénze van, annak összeköttetései is lesznek. Pláne, ha az ő embere ül a megyei közgyűlésben. Így játszi könnyedséggel lehet, mondjuk Miskolctól délre azon a területen földet vásárolni, ahol a madarak csiripelése szerint hamarosan geotermikus erőmű épül majd.

Csakhogy ezek a befektetett összegek már olyan nagyságrendre rúgtak, amelyeket nem lehetett a brüsszeli keresménnyel, vagy a többi kufárkodással magyarázni. Na, ekkor történt, hogy Csanád egyik üzleti partnerét, a többek között a Bors Vezért is nyomó nyomdaipari vállalkozót lecsukták. Mégpedig pénzhamisítás és pénzmosás vádjával. Persze én nem látok a két dolog között összefüggést. Csupán az idő rendbeliség kedvéért említettem meg, hogy ez is akkoriban történt, valahol Mályi környékén.

Egy szó, mint száz: a hazai pénzforrások elapadni látszottak. Jó, hát az olyan kis bagót hozó csacskaságok, mint Barikád és hasonlók, azok továbbra is mentek. De az igazi nagy pénzek keresésének vége szakadt. A Borsodi Rém pedig elérkezettnek látta az időt arra, hogy Csanádot kitúrja, s helyére a maga embereit állítsa. Legalábbis azokat, akiket ő a saját embereinek gondolt.

A BUKÁS

A Borsodi Rém nem Csanád. És még csak nem is Majka papa. Hanem Ambrus Zoltán. Az a háttérfigura, aki a nemzeti oldalnak (whatever) legalább annyira ellentmondásos és megosztó figurája, mint Szabó Albert, vagy Bácsfi Diána. Ambrus Zoltán egy borsodi tanyán él, és „ezzel-azzal” foglalkozik. Élete során többször megkísérelt a hatalom közelébe jutni, de valamiért soha nem sikerült neki. Pedig nagyratörő ambícióihoz még nem kevés ész is társul. Igaz, nem egy szép ember. De üzleti körökben, ha az ördögnél akár 3 fokkal csúnyább, viszont profitot hoz, máris megfelel. Ambrus igen gyakran hozza ugyan a profitot, viszont mellékhatásként viszi a becsületet vele. Hirtelen meg se tudnám mondani, hogy őt, vagy Szabó Gábort kedvelné-e jobban Machiavelli, ha élne?

Nos, Ambrus, ahogy már mondtam, elérkezettnek látta az időt. Meghívta tanyájára Endrésik Zsolt országgyűlési képviselőt. Aztán elkezdtek inni. Aztán Ambrus ügyesen elvette Zsolt kocsikulcsát, mobilját, és… elmondott neki valamit. Valamit Zsolt feleségéről, és… Szegedi Csanádról.
Ahogy a székelyek mondják: cherchez la femme. Szegedi Csanád még ma is a Jobbikban ülne, ha a gatyájában tudta volna tartani a farkát. A dolog még ennél is cifrább lehetett volna, ha Zsolt annak idején - a feleségére hallgatva - Csanádot kéri fel első gyerekük keresztapjának. Hála Istennek, ez végül nem valósult meg.

S mire az első őrjöngő harag elmúlt, Ambrus úgy érezte, Zsolt irányíthatóvá vált. Szépen elmagyarázta neki, hogy létezik a bosszúnak szofisztikáltabb módja is, mint az ökölharc. Például ott van Csanád szüleinek a cége. És az 1994-es cégbejegyzés szerint Szegedi anyjának az anyját, tehát Csanád nagymamáját úgy hívják, hogy Klein Magdolna. Lehet, hogy utána kéne nézni a Miskolci Levéltárban?

Zsolt pedig utánanézett. Nem volt nagy nyomozás. Alig fél óráig tartott, s minden kiderült. A dátumok egyeztetéséből még az is, hogy a szülők faipari cége valószínűsíthetően „valamiféle” kárpótlásból lett tető alá hozva.
Aztán szóltak Vonának. Hogy hát… na. Vona pedig csak két dolgot kérdezett: „Ki tud még róla?”, illetve „El lehet-e valahogy titkolni?”.

Nos, nem lehetett. Ambrusnak birtokában volt ugyanis egy hangfelvétel, még 2010-ből, amelyen Szegedi beismeri, hogy tudott a származásáról, amivel kapcsolatban megszeppenve csak annyit mond: „Jó, hát nem tehetek róla.”.
És valóban. Valóban nem tehetett róla. Ahogy 14 évesen elhurcolt nagymamája sem. És kéretik, amit most leírok szó szerint venni, nem pedig valamiféle nyakatekert iróniának! Az ember nem mondhatja azt, hogy „vannak cigány, vagy zsidó, vagy homokos barátaim.”. Normálisan gondolkodó ember annyit mondhat: „vannak barátaim.” Mert a barátság fogalma magába foglalja a teljes elfogadást. Olyannak szeretem, amilyen. No, most, ha meg üzlettársam, hát egyenesen főnyeremény, ha zsidó. Párttársam egy olyan pártban, ami néppárt szeretne lenni, de kiosztották neki a náci kártyát? Bingó! A legjobb egy olyan alelnök, aki nemcsak hogy zsidó, de a nagymamája egyenesen Holokauszt-túlélő. Csakhogy Csanáddal sosem az volt a baj, hogy zsidó. Hanem az, hogy amikor még mindenki úgy tudta, hogy magyar ember, akkor is úgy viselkedett, mint egy tipikus, sztereotip zsidó. A legvéresebb szájú antiszemiták sem tudtak volna ennél tipikusabbat elképzelni.

Az eset először az MNA Harcunk című honlapján jelent meg, s a Jobbik vezetősége már arra készült, hogy hitelrontásért beperli a lapot. Közben adódott egy kis kellemetlenség. A Jobbik ugyanis módosítani kívánta – nagyon helyesen – a magzatvédelmi törvényt, miszerint egészséges magzatot ne lehessen közpénzből elvetetni. Ennek vitája 2012 áprilisának elején volt. S egy ilyen komoly téma teljes embert kíván, azt nem lehet holmi zsidózásokkal megzavarni. Egyvalami élvezhet csak prioritást. Ha mondjuk, egy elnöki stábvezető felhívja az elnököt azzal a hírrel, hogy gyermeket vár, és nem tudja, hogy megtartsa-e. Ez több szempontból sem szerencsés. Egyrészt, mert egy keresztény párt elnöke nem mondhatja azt a saját stábvezetőjének, hogy vetesse el a gyereket. Másrészt akkor meg aztán pláne nem, ha az a gyerek az övé. Az időzítés viszont pokoli. Pont aznap, amikor minderről egy Jobbik által kezdeményezett parlamenti vita van…

Na de az áprilisi gondok így vagy úgy, május elejére megoldódtak. S így szépen ki lehetett zárni a pátból a Csanád-ügy két főkolomposát, Endrésiket és Kisgergelyt.

Aztán… az a bizonyos hangfelvétel június végén kikerült a YouTube-ra. Mit volt mit tenni, az elnöki válságstáb összeült, s arra jutottak, hogy Csanád maradhat. Hiszen a Jobbik nem antiszemita párt. Ezt a megegyezést kommunikálták a sajtó felé is, s úgy tűnt, minden rendben lesz.
Rá két napra azonban felkerült a YouTube-ra a felvétel második része. Ebben a bizonyos részben ígér Csanád uniós pénzeket, tuti pályázatokat, valamint brüsszeli sajtófigyelői állást. Már, ha nem derül ki a származása.
Ezek után nem volt többé mit szépíteni.

PAUL KEREWSZTFIÁBÓL SAUL FIA - ZÁRSZÓ

Hogy aztán mi történt, azt tudjuk. Szegedi Csanád megtért. Ellátogatott a zsinagógába, elzarándokolt a cipőkhöz, sírt egyet a Siratófalnál, s ami felnőtt fejjel meglehetősen durva procedúra lehet, körül is metéltette magát. Majd sebei begyógyultával nyakába vette a nagyvilágot, és elmesélte nácisága szomorúan mocskos, és zsidóvá válása fájdalmasan szép történetét. Volt, ahol örömmel fogadták, volt, ahová be sem engedték. De a világsajtó úgy ráharapott erre az abszurd történetre, hogy azóta sem ereszti fogai közül. Ékes tanúbizonysága ennek a Tribeca Film Festival dokumentumfilmje.
Tévedés ne essék, ebben az egész történetben (mindhárom részt beleértve) a tízet sem éri el azon információknak a száma, amikről eddig csak én tudtam. De Isten látja lelkemet, lassan 4 éve harcolok azért, hogy a Jobbik vagy megújuljon, mégpedig olyan módon, hogy a semmirekellő, hazug emberek örökre kikerüljenek onnan, vagy, ha ez nem lehetséges, akkor szűnjön meg, s hogy egy vonagábori hasonlattal éljek, még a helye is legyen sóval bevetve.

A második rész kikerülése utáni napon az első rész felkerült a Mandinerre is. Ahol, annak rendje és módja szerint, elmondanak engem mindennek. Legfőképpen „zsidesz bérencnek”, aki milliókat kapott ezért a lejáratásért. Nos, egyvalamit tessenek megérteni. Ha az ember fia az igazságot keresi, akkor két dolog felett nem hunyhat szemet: a hazugság és az időzített igazság felett. A hazugságon nyilván a Jobbik szánalmas meséit értem, ahogyan ezt a Szegedi féle ámokfutást kommentálták. Késleltetett igazságon pedig a Fidesz metodikáját értem, amely párt mindenről, de mindenről tud. Még azokról is, amiket itt nem említettem. Tudják, csak éppen nem beszélnek róla. Még nem. S nem is beszéltek volna egészen 2018 februárjáig, vagy inkább március közepéig. Mert minden párt-roppantó hírnek akkor van ereje, ha a választások előtt teszik közzé. És akkor, ha olyan teszi közzé, akinek hatalma van. Én jóval előbb megtettem, ráadásul hatalmam – a Fidesszel ellentétben – egyáltalán nincs. Sem pénzem. Sem összeköttetéseim. Igaz, tartozásaim sem, szóval nem panaszkodom.

S ha az akasztás következtében Gyöngyöspatán elhunyt Eszes Tamás intő példáját nekem barátokkal megüzenő békési jobbikosok életben hagynak, remélem, lesz még néhány jó évem. Aztán, ki tudja, talán egyszer még azt is megérem, hogy akárki is nyer választásokat, az ellenzéki pártok félreteszik a mocskolódásaikat, és valódi konstruktivitást mutatva megvalósítják azt a számomra egyre inkább hagymázas álomnak tűnő társadalmi illúziót, melyet csak úgy hívunk: demokrácia.

() VBT ()

Postscriptum:

Van a magyar jogrendnek egy olyan sajátossága, amely csaknem minden demokratikus állam joggyakorlatában szerepel. Nevezetesen, hogy mind a felperes, mind az alperes jogosult igaza védelmében tanúkat állítani. A tanúk pedig kötelesek megjelenni a bíróság előtt. Amennyiben pedig nem jelennek meg, hatóságilag vezetik elő őket.

Háromrészes cikkem írása közben egy másik dokumentumot is megnyitottam. Ide írtam azoknak a nevét, akik az adott eset szereplői voltak, vagy bizonyíthatóan tudtak róla, illetve annak sértettjei, avagy haszonélvezői voltak. Az igen illusztris listán jelenleg 354 név szerepel, s a lista folyamatosan bővül.

() VBT () nyomán