A szélsőjobb fórumain versenyt zsidóztak és hazaárulóztak a különböző csoportok hívei, újfent igazolva, hogy miért beteg leginkább ez a szubkultúra: semmilyen körülmények közt sem képes a világ történéseit a zsidó–nem zsidó reláción kívül értelmezni, épp ahogy a bajtárs és az áruló közti fokozatokat sem találja meg.

A Vona által kiszorított vezetők az esetet úgy próbálták értelmezni, mint a Vona Gábor-féle néppárt és a Novák Előd vezette radikálisok összecsapását. Döbbenten forgatták a szemüket azon, hogy velük is megtörténhet egy olyan politikai leszámolás, ami a Jobbikban mindennapos rutin – lám csak, ők is az alá a hentesbárd alá kerülhetnek, amely nem olyan rég még az ő kezükben aprított, például amikor a szép emlékű Szegedi Csanád alelnök úr kóser politikai vállalkozásának érdekében fél megyéket zártak ki a pártból.

Legkésőbb, amikor a tévéostrom szélsőjobbos ikonja, a hatvannégy vármegyés Toroczkai László és az izgalmas performanszairól híres érpataki polgármester, Orosz Mihály Zoltán egyaránt hitet tett Vona mellett, már nyilvánvaló volt, hogy itt néppárti–radikális szembenállásról szó sincs. A sajtó, a Török Gábor vezette politológustársadalom, a különböző pártok, de még maguk az úgynevezett áldozatok is azt a narratívát fogalmazták meg, hogy ez egy hatalmi játék, amelynek keretében Vona összeférhetetlen és szereplési kényszeres figurák helyett lojális emberekkel veszi körül magát.

Csakhogy az ideológiai összefüggés félreérthetetlen azok számára, akik olvasták Farkas Attila Márton barátom és kollégám számos erről szóló, bár teljesen visszhangtalan publicisztikáját: a Jobbik vezérkarában lezajlott leszámolás alapja a pártban működő két nagy szellemi áramlat konfliktusa volt. Novák és Hegedűs a Jobbik plebejus–miépes hagyományait, röviden a nemzeti radikalizmust képviselik, velük szemben Vona belső, bizalmi köre mélyen megveti ezt az avítt, hőbörgő, zsidózó, kocsmázó világot – őket vonzalmuk az olasz filozófushoz, Julius Evolához, a tradicionalizmushoz és a dinasztikus legitimizmushoz fűzi.

E kör, akár egy okkult szekta, önnön kiválasztottságának és beavatottságának fölényes magabiztosságával olyan értékrendet vall és hordoz, ami nem pusztán a Jobbik szavazóinak gondolkodásával, de a magyar történelem és kultúra szinte semmilyen hagyományával össze nem egyeztethető. Ők azok, akik Kossuthra mint árulóra, Haynaura mint hősre emlékeznek. Számukra nem Rákóczi, Széchenyi vagy Deák a példakép, hanem a Habsburg-házi királyok. Ha 1848-ra gondolnak, csak egy zavaros, baloldali mészárszéket látnak, melynek egyetlen célja azzal az arisztokrata kaszttal való leszámolás volt, ahová alighanem magukat is tartozónak vélik. Az ő álmuk nem egy erős és független Magyar Köztársaság, hanem egy kozmopolita kasztrendszer, melynek államformája természetesen monarchia. (Vona Gábor korábban többször cáfolta, hogy Habsburg-párti lenne, a ’48-as szabadságharcról pedig úgy nyilatkozott, hogy a magyarság nemzeti függetlenségért vívott harcának talán legmonumentálisabb megmozdulása. Az Evola-könyvhöz Vona Gábor által írt előszó kapcsán pedig a Jobbik elnöke arról beszélt, hogy az írónak vannak olyan gondolatai, amikkel azonosulni tud, és vannak, amikkel nem. Szerinte történészként nyugodtan írhat előszót, ha egyetértene Evolával, akkor az lenne a szövegben – a szerk.)

Nem gondolom, hogy a fenti ostobaságok – amelyeket az Attila Király Népfőiskolán László Andrásnak vagy Vona Gábor lelki vezetőjének, Baranyi Tibor Imrének az előadásában már alighanem sokan megismertek – bármennyivel is alávalóbbak volnának, mint az a mélyproli, egalitárius antiszemitizmus, amit a Jobbik másik szárnyának a Szabó Dezső-életműből leszűrnie sikerült. Nyilván hatalomtechnikai szempontból is hasznos a párton belül egy olyan „élcsapat”, melynek tagjai közt a titkok és hazugságok komplex rendszere megbonthatatlan közösséget teremt: ami Orbán köre számára a Bibó István Szakkollégium közössége, ami a Brit Birodalomnak a szabadkőművesség, az Vona Gábor és bizalmasai közt a tradicionalizmus.

Vajon miért veszi körbe mindezt diszkrét hallgatás? Vona és a Jobbik politikai ellenfelei közül miért egyedül a Magyar Hajnal csapott le Farkas Attila Mártonnak Az Evola-vírus a beteg nemzettestben című írására, mely e tárgyban alighanem a legkiválóbb? Miért nem tépi szét őket a baloldali sajtó, miért nem kutakodnak a Magyar Hüperiónban, a Pannon Frontban meg az ultrajobboldal egyéb fórumain? Nos, azért, mert ez az információ túl bonyolult a modern kor emberének. A neoprimitivizmus, a tömegmédia által kifejtett mindennapos butítás, a „cigánybűnözés” és a „rezsicsökkentés” zsigeri reakciókat célzó egybites frázisai nemcsak azokat a milliárdos neoliberálisokat védelmezik, akik a hazai baloldal pártjait vezetik, nemcsak azokat a Gucciban parádézó, cinikus és korrupt kokainistákat, akik a konzervatív kurzus meghatározó alakjai, de a Habsburgokért rajongó, középkori fantasyben utazó politikai középvállalkozókat is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 12.